Az olimpia nyitónapján eszkalálódott grúz-orosz konfliktus kérdésében nem könnyű tisztán látni. Ellentmondó hírek, ellentétes állásfoglalások, bennük nyilvánvaló ellentmondások. Az tény, hogy a támadást a grúz erők indították a mindössze megyényi nagyságú és 70 ezerre becsült lakosságú szakadár Dél-Oszétia ellen, gyakorlatilag lerombolva a fővárosának tekintett Chinvalit, kétezer körüli áldozatot követelve és 30 ezer embert menekülésre késztetve. Válaszul az orosz hadsereg nem csak a szóban forgó területen erősítette meg jelenlétét, hanem Grúzia belső részein is megtámadott katonai célpontokat és páncélosaival behatolt. A független Grúz állam területén tehát idegen haderő jelent meg.
Az események láncolatából ez utóbbit kiragadók könnyen fogalmaztak meg egyértelmű álláspontot. Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának Fideszes elnöke pártja nevében azonnal és mélységesen elítélte az orosz katonai fellépést. John McCain, amerikai republikánus párti elnökjelölt az orosz birodalom helyreállításának szándékával vádolta meg a moszkvai vezetést, egyúttal biztosítva Mihail Szaakasvili grúz elnököt arról, hogy „ma mindnyájan grúzok vagyunk.”
Ezzel a felfogással van összhangban Orbán Viktor minapi nyilatkozata. Szerinte amit Oroszország most vállalt, az a nyers erőpolitika olyan birodalmi szemléletű és erejű érvényesítése, ami az elmúlt 20 évben ismeretlen volt. Arra a kérdésre, hogy miért van meggyőződve arról, hogy Oroszország, és nem Grúzia kezdte a konfliktust, Orbán azzal válaszolt: Magyarországnak van tapasztalata a vele szemben indított katonai akciókat illetően. "Amit az oroszok most mondanak, az semmiben sem különbözik attól, amit '56-ban mondtak Budapestről". Ezért is tartja fontosnak, hogy Magyarország egyértelműen foglaljon állást a mostani kaukázusi válságban.
A magyar emberek szemében könnyen egyértelművé lehet tenni, egy számára egyébként zavaros konfliktust 1956-re való hivatkozással. A baj csupán az, hogy az összehasonlítás nem helytálló. Az orosz katonai lépést nem a grúzok függetlenségre, vagy egy sajátos társadalomszervezésre való törekvése váltotta ki, mint annak idején a mi lerohanásunkat. Grúziában Soros György pénzének segítségével egyértelműen amerikabarát kormány került hatalomra, függetlenségüket a nemzetközi közösség garantálja, és azt Oroszország sem vonja kétségbe. Azt a kérdést mégis csak föl kellene tenni, hogy mire számított a grúz vezetés a 90%-ban oroszok - akik nem csupán etnikailag, hanem útlevelük alapján is azok – lakta szakadár köztársaság kíméletlen lerohanásával. Számíthatott-e arra, hogy hadereje – többek között Izrael által felfegyverezve – elég erős ahhoz, hogy visszatartsa Oroszországot a katonai válaszlépéstől? A területi integritás megvédése, illetve helyreállítása elegendő erkölcsi alap-e erre a kíméletlen akcióra, mikor Dél-Oszétia függetlenségét még Oroszország sem ismerte el?
A kérdések dzsungelében a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezetője, Stier Gábor nyitott járható ösvényt, bozótvágó késként a „kinek az érdeke” kérdésre adva meg a választ. „A kaukázusi játszma” című elemzéséből érdemes hosszabban is idézni. „Miért indított Grúzia olyan háborút, amellyel kiszámíthatóan nehéz helyzetbe hozta magát? Miként hozhatta Tbiliszi öngyilkos módon lépéskényszerbe Moszkvát, a távoli jövőbe tolva ezzel mind a szakadár köztársaságok visszacsatolásának esélyét, mind pedig a NATO-tagságot? Miért nem állította le az egyszerre gyilkos és öngyilkos akciót az Egyesült Államok, amelynek katonai tanácsadói a helyszínen voltak, s beleegyezésük nélkül aligha léphetett Mihail Szaakasvili?... Már Afganisztán és Irak óta egyértelmű, hogy Amerika stratégiai célja a Közel-Kelettől a kaszpi térségig terjedő, energiatartalékokban gazdag tengely ellenőrzése. E terv megvalósításának legnagyobb akadálya a Közép-Keleten Irán, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában pedig Oroszország. Moszkva régióbeli befolyásának meggyengítése egy ideje már folyik, s ebben Washington legfőbb szövetségese Szaakasvili Grúziája...Az események alakulása akkor logikus, ha Chinvali és az orosz békefenntartók megtámadásának kiötlői számoltak azzal, hogy Moszkva be fog lépni a háborúba. Ugyanis nem tehet mást...Egy elnyúló kaukázusi konfliktus tehát hosszabb távon inkább az amerikai befolyás növekedéséhez vezetne...Moszkvának egyértelmű érdeke tehát egy ilyen forgatókönyv kibontakozásának megakadályozása. A legtöbbet ezért a jelenlegi konfliktus gyors lezárásával, egy villámgyőzelemmel tehet.”
Mennyiben érint mindez minket, s végül is „grúzok legyünk vagy oszétok?” Mi legyünk, maradjunk magyarok, de olyan magyarok, akik minden döntésükkel a nemzeti érdekeinket szolgáljuk. Az egypólusú világrend fenntartása és erősítése, az Egyesült Államokból irányított globális rendszerbe történő önfeladó betagozódás ezzel az érdekkel ellentétes. A szovjet birodalomból történt kikerülésünket követően közel két évtized elteltével látnunk kell, hogy nem léptünk – léphettünk valóban önálló útra, hanem csupán gazdacsere történt, amit kollaboráns kormányaink elfogadtak.
A FIDESZ mind egyértelműbben nyilvánítja ki un. atlantista elkötelezettségét – ami a gyakorlatban az Egyesült Államok érdekeinek való teljes megfelelést jelenti. Ezért beszélt Orbán Viktor október 23-án a Keletről úgy, hogy onnan jött minden rossz, Nyugatról pedig csak a jó, megalapozva ezzel amerikai útját, a Holokauszt múzeum meglátogatását követően a halálos beteg Tom Lantoshoz járulását. Most is ezért kell a grúz – orosz konfliktust Amerika szája íze szerint értékelni, a jövőre szóló eligazításra pedig a fiánál sokkal nagyobb hatalmú idősebb George Bush farmján kerülhet sor augusztus végén.
A jelenleg magára találó, megerősödő, nagyhatalmi státusát visszaállító Oroszország természetesen nem az angyalok országa. De nem is a hajdan volt Szovjetunió, amit térdre kényszerítése előtt Amerika előszeretettel aposztrofált a Gonosz birodalmaként. Nekünk ezt a változást tudomásul kell vennünk, sőt örülni neki és alkalmazkodni hozzá. Számunkra ez kedvezőbb lehet, mint az egypólusú világrend, a geopolitikai szempontokat pedig különösen nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ráadásul Oroszországban azért többen tudják, mint Amerikában, hogy létezik Magyarország, és nem Bukarest a fővárosa, s kulturális kapcsolódásunk is erősebb.
Miért nem esik szó ebben az írásban az MSZP-ről, a Gyurcsány kormányról? Azért, mert ők tiszta képlet, nincs mit elemezni rajtuk. Ők a lihegő helytartók, aki a még egy vállveregetésért is mindent eladnak, ideológiai DNS-ük változatlanul öröklődik Károlyi Mihálytól és Kun Bélától eredeztetve, Rákosin és Kádár- Aczélon keresztül napjaink Gyurcsányáig. Nekünk azokkal van közös dolgunk, akik alkalmanként magasra emelik a nemzeti lobogót, néha annak szellemében is cselekedve, máskor összetekerik és újból narancsszínűre cserélik, mert azt vélik a politikai hatalom megszerzése szempontjából célravezetőnek. „De azért mégis csak jobbak, mint azok?” – hangzik oly sokszor a kritikával egyetértők kérdése. A valódi kérdés azonban, így hangzik: „Alkalmas és hiteles párt-e a Fidesz arra, hogy egyedüli pártként – amire törekszik – kapjon bizalmat az országnak a jelenlegi az erkölcsi és gazdasági mélységből való felemelésére?” Erre kell majd kinek-kinek a maga válaszát legkésőbb 2010-ban megadni.
Balczó Zoltán
(A szerző a Jobbik alelnöke)
barikád.hu
Balczó Zoltán
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése