A magyar-szlovák konfliktus permanens
I. Az elmúlt hetek és hónapok szlovákiai eseményei rávilágítottak arra a számunkra sajnálatos tényre, hogy hazánk külkapcsolatai mélyponton vannak, pontosan azon a területen, ahol a rendszerváltás idején a legnagyobb előrelépésben reménykedtünk: a magyar kisebbségek helyzete a környező államokban.
Ezt a konfliktushelyzetet a két ország hatalmi elitjének az egyidejű, de ellenkező előjelű hatalmi törekvése idézte elő.
A szocialista-liberális magyar kormányok, illetve az azokat támogató háttérerők a rendszerváltás óta abban érdekeltek, hogy a magyarság gazdasági és politikai erejét, reprodukciós és kultúrateremtő képességét csökkentsék, jövőképét és saját magába vetett hitét lerombolják, hagyományait és önazonosságát nevetségessé tegyék. Természetesen ez a politika már önmagában felbátorította azokat a belső és külső erőket, amelyek a magyarság kárpát-medencei történelmi jelenlétével és jövőbeni fejlődésével ellenérdekeltek.
Ezzel szemben a történelmileg soha sem létezett Szlovákia politikai elitje immár sorozatosan termeli ki azokat a pártokat és személyeket, akik és amelyek politikai hatalmuk megszerzése és megtartása érdekében a legsovinisztább nacionalizmus – és az ezzel járó magyargyűlölet – mesterséges gerjesztésében és fenntartásában érdekeltek. A felütést az 1993-ban egyoldalúan végrehajtott Duna-elterelés adta, amely egyúttal a trianoni békeszerződés vonatkozó pontjának a megszegését is jelentette, mely tény ellen a magyar kormány egy hanggal sem tiltakozott.
Ennek a két tendenciának az ütközése termelte ki azokat a konfliktushelyzeteket, amelyek immár mindennaposnak tekinthetők a felvidéki magyarság, illetve a két ország életében. Az alapszituációból kiindulva, Magyarország és Szlovákia politikai elitjének változatlan hatalmi törekvéseit és magatartását feltételezve, és a Trianoni Szerződés óta eltelt 88 év történelmi távlatából tekintve, a szembenállás beláthatatlan ideig permanensnek tekinthető.
II. A rendszerváltás utáni lagymatag magyar külpolitika „Éltanuló” szerepét azonban a nemzetközi közösség nem honorálta az elvárt jutalmakkal. Jaltában a vesztes Magyarország büntetésül kapta ugyanazt a sorsot, mint a vasfüggöny innenső oldalán rekedt győztesek (Lengyelország, Csehszlovákia, Románia) jutalmul. Most pedig a Meciar-Slota-Fico fémjelezte Szlovákia, az Iliescu és Funar-féle Románia ugyanúgy a NATO és az EU tagjává válhatott, mint a magát példaértékű demokráciáként felmutató Magyarország, ahol sokszor anyanyelvén évszázadok óta nem beszélő, kultúráját semmilyen formájában nem gyakorló „kisebbségek” önkormányzatait (valójában: csupán a kasszához járuló fáradozását) finanszírozza a magyar állam több száz milliárdos tételben.
Várható volt, hogy a magyar kormány által 2002 óta folytatott kurzus: a magyar kisebbségek nyilvánvaló cserbenhagyása, a magyar-magyar intézményrendszer antidemokratikus felrúgása, a belpolitikai megosztottság ostoba importálása, a „merjünk kicsik lenni” nemzetvesztő politikája, valamint a saját kisebbségek és a magyarság közti, belső feszültségek mesterséges gerjesztése gyakorlatilag csak olaj lesz a tűzre.
Tetézi ezt a magyar gazdasági helyzet egyre gyorsuló romlása mind korábbi önmagához képest, mind pedig az egyre dinamikusabban fejlődő szomszédos országokkal való összevetésben.
Mindez egyértelműen azt a kiábrándító helyzetet eredményezte, amelyben a csonkaországi állapotok semmilyen szempontból nem tekinthetőek irányadó mintának a lakhelyükön őshonos magyar kisebbségek számára. Megszűnt nemcsak a magyar identitás vonzereje, a magyar kultúra és hagyományok a mindennapokban történő ápolásának a késztetése, de a magyar-magyar gazdasági kapcsolatok perspektívája, a magyar ajkú polgárság gazdagodásának lehetősége is, mind a csonkaországban, mind pedig a környező államokban.
Felróható-e a gyermekeiket legjobb tudásuk és képességük szerint nevelő szülőknek, ha ilyen környezetben fiaik és lányaik számára a magyarságtudattal való szakításban látják azok boldogulásának zálogát és lehetőségét? Ha gyermekeiket szlovák – és román, szerb vagy ukrán – nyelvű iskolákba adják, ha nem ösztönözik az azonos gyökerű párkapcsolatokat, a magyar anyanyelvű unokák zsivaját? Mit is tudnának tenni, amikor az anyaország hagyta őket cserben?
III. Sokan vannak, akik szerint a Trianoni Szerződés és a Párizsi Béke a történelemkönyvek oldalaira szorítkozó, megváltoztathatatlan, bár sajnálatos események. Számukra azonban szögezzük le gyorsan: itt nem a régmúltba veszett sérelmekről van szó, amelyeket jobb nem is bolygatni, hanem máig létező, a mindennapi, a normális életvitelben jelentkező megaláztatásokról, negatív kulturális és gazdasági diszkriminációról, a magyarként való identitás felvállalásának és a magyarként folytatott egész életvitelnek az ellehetetlenítéséről.
A Jobbik határozott álláspontja, hogy a trianoni békediktátum az egyetemes magyarság számára addig nem lehet a történelem része, amíg a majd három milliós (bár egyre fogyó és asszimilálódó) magyar kisebbségek helyzete a környező országokban nem rendeződik megnyugtatóan, igazságosan és méltányosan a többségi állam által garantált, olyan környezet tartós megteremtésével, amely lehetőséget ad gazdasági gyarapodásukra, magyar kultúrájuk és anyanyelvük mindennapi gyakorlására, és magyar identitásuk hosszú távú megőrzésére egyaránt. Szlovákia esetében ennek első lépése a magyarságot mint egész közösséget kollektívan bűnösnek bélyegző Benes Dekrétumok hatályon kívül helyezése.
Az őshonos magyarság a környező országok némelyikében, így Szlovákiában immár nyolcvannyolc éve kényszerül a többségi állam által folytatott gazdasági, kulturális és állampolgári jogi diszkrimináció megalázó és identitásának megfelelő életvitelt lehetetlenné tévő helyzetbe. Ezen országoknak nyolcvannyolc év jutott, hogy bizonyítsák igazukat, mely szerint a történelmi Magyarország erőszakos feldarabolása indokolt volt, és az utódállamokban méltányosabb környezetet teremtettek saját kisebbségeik számára, mint amilyenben az ő véleményük szerint a korabeli Magyarországon éltek. Történelmi távlatból elmondható, hogy ezen érvek hamisaknak bizonyultak, mivel a jelenlegi utódállamokban élő magyar kisebbségek helyzete jelentősen rosszabbnak mondható összevetve nemcsak az 1900-as évek elejének Magyarországával, hanem főleg annak fényében, hogy az azóta eltelt, három generációnyi időben az e téren érvényesülő, nemzetközi elvárások és normák jóval magasabb szintre kerültek.
IV. A Magyar Köztársaság 1989. október 23-án kihirdetett Alkotmányába az alábbi mondat került bele: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” A mindenkori magyar kormányoknak ideje lenne tartalmat is adni ennek az alkotmányos kötelezettségnek; erőteljesen, határozottan és következetesen fellépni a környező országokban élő nemzettestvéreink érdekében. A magyar kormánynak semmi mást nem kell tennie, mint hivatkoznia azon nemzetközi egyezmények egész sorára, amelyek a kisebbségek jogait hivatottak lefektetni, mint pl.:
1.) A Trianoni Békeszerződés III. rész, VI. szekció, „A kisebbségek védelme" 54-60 cikkei;
2.) a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere;
3.) az 1946-os Emberi Jogik Egyetemes Nyilatkozata;
4.) az UNESCO „Az oktatás területén megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemről” szóló egyezménye;
5.) az ENSZ 1966-os Állampolgári és politikai jogok nemzetközi okmánya;
6.) az 1975-ös Helsinki Záróokmány;
7.) a Velencei Bizottság 1992. december 18. – 47/135. sz. nyilatkozata a nemzeti, vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól;
8.) az Emberi Jogok Európai Egyezménye,
9.) a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája és
10.) az EBESZ 1201-es ajánlása (1993).
A magyar kormánynak továbbá nemzetközi jogban lefektetett kötelessége a lehető legnagyobb határozottsággal követelnie Szlovákiától a Duna főcsatornájának visszaállítását az eredeti medrébe, amelyet a Trianoni Szerződés II. rész, 27. cikk, 4. pontja a két ország határának megjelölt: „the principal channel of navigation of the Danube upstream;”. Ellenkező esetben a két ország közötti határnak – megintcsak a vonatkozó Trianoni Szerződés értelmében - az új hajózási főcsatorna, vagyis a bősi, mesterséges csatorna tekintendő! Első lépésként pedig követeljük a magyar oldal Duna-ágai vízhozamának az eredeti szintre történő visszaállítását!
V. Mint kimutattuk, Magyarországnak nemzetközi szerződésekben lefektetett joga van a magyar kisebbségek helyzetének javítására figyelmeztetnie Szlovákiát. Amennyiben ezek a követelések, amelyeket a két ország, illetve Szlovákia esetében annak jogelődjének tekintett Csehszlovákia, ezen nemzetközi szerződések aláírásával magára vállalt, továbbra sem teljesülnek, a magyar diplomáciának számtalan nemzetközi fórum áll a rendelkezésére, hogy jogait képviselje.
Természetesen ehhez egy másmilyen magyar kormány szükségeltetik.
Várkonyi Zsolt
Jobbik Külügyi Bizottsága
