A magyar társadalombiztosítás története
1.1 A magyar társadalombiztosítás története
A társadalombiztosítás hőskora A magyar társadalombiztosítás több évszázados hagyományra nyúlik vissza. Már a XIII. században is voltak a bányászok gyógyítását segítő ispotályok, kórházak, ahol a betegségápolással foglalkozó szerzetesek gondozták a beteg bányászokat. Elsőként 1224-ben Selmec városa építtetett kórházat a bányászok gyógyítására. A kor legveszélyesebb foglalkozását űzők, a bányászok hoztak létre először önsegélyező szervezeteket, ún. bányatársládákat. Az első bányatársláda 1496-ban Thurzó János bányájában alakult. Ez a munkaadó és a bányászai önkéntes elhatározásából létesült, amelyet önkormányzati alapon a bányászlegénység kezelt. Bevétele a tagok által vállalt járulékokból és a bányatulajdonos hozzájárulásából tevődött össze. Minden bányász társládatag jogosult volt a segélyezésre.
1.2 Az önkéntes segélyegyletek
A kereskedelemben, illetőleg az iparban alkalmazott segédek és munkások védelmében először az 1840-ben kiadott két törvény mondta ki, hogy a „kereskedő tanítványa” a kereskedőtől orvosi ápolást követelhet. Egy 1854. évi császári nyílt parancsban kihirdetett osztrák bányatörvény szerint minden egyes bányavállalat köteles bányatársládát létesíteni. A kiegyezés megnyitotta az utat a modern magyar nagyipar fejlődése előtt és meggyorsította a kapitalizmus fejlődését, a nagyipari munkások számának a növekedését. A gazdasági fejlődés megkövetelte az közegészségügy szabályozását. 1876-ban fogadta el az országgyűlés a közegészségügyet szabályozó törvényt, mely írott malaszt maradt. Az elveiben haladó törvény végrehajtásához ugyanis sem pénz, sem szakember nem volt. Magyarországon a legrégebbi önkéntes társuláson alapuló intézmény az 1846-ban alakult Budapesti Kereskedelmi Nyugdíj- és Betegápoló Egyesület. 1870-ben hozták létre az Általános Munkásbetegsegélyező és Rokkant Pénztárat. Célkitűzése az volt, hogy a munkást „betegségében illően segélyeztessék, rokkantság esetére fenntartassék és halála esetén temetkezési járulékot, hátramaradottainak gyámolítást nyújtson”. Az alapszabály szerint rendes és pártoló tagjai voltak. A tagokat természetbeni és pénzbeli ellátás illette meg. A munkások betegség esetére szóló biztosításáról Magyarországon elsőnek - törvényi szinten - az 1884 évi ipartörvény intézkedett. A törvény felkérte az ipartestületeket segélypénztárak létesítésére. A segélypénztárak létrehozása nem volt kötelező, a biztosítás csupán önkéntes elhatározáson alapult. A jogszabály kevéssé volt eredményes: 1884-től 1892-ig csupán 28 új ipartestületi segélypénztárt létesítettek. Statisztikai adatok szerint 1885-ben a munkások mindössze 40,6%-a volt biztosított.
1.3 Az egységes szabályozás
Az ipari fejlődés megindulása igényelte a magyar biztosítási rendszer megszervezését, mert átfogó biztosítás nélkül nincs szociális biztonság. Ez "Az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezéséről szóló" 1891. évi XIV törvénycikk megalkotásával kezdődött, amely európai színvonalon szabályozta a baleset és betegbiztosítást, garantálta a pénzbeli és természetbeni ellátásokat. A pénzbeli ellátások körébe a táppénz, gyermekágyi segély, temetési segély, a természetbeni ellátások körébe az ingyenes orvosi ellátás, gyógyszer gyógyászati segédeszköz-ellátás tartozott. A törvény fő hibájának minden érdekelt azt tartotta, hogy a törvény következtében a magyar munkásbiztosítás túlságosan megosztott és széttagolt lett, melynek hátrányát legjobban a pénztártagok érezték.
1.4 A központosított intézményrendszer kialakulása
1907-ben a korábbi törvény hiányosságait figyelembe véve az országgyűlés a balesetbiztosítás mellett a társadalombiztosítás működésének legfontosabb alapelveit is törvényben rögzítette. E törvényre építve jött létre az Országos Munkásbetegsegélyező és Balesetbiztosító Pénztár (Országos Pénztár) és annak helyi szervei, a munkásbiztosító pénztárak. A törvény négy alapelvet fogalmazott meg, mely a társadalombiztosítás további fejlődése szempontjából meghatározó: - a biztosítás kötelező - a biztosítás szervezete országos, központosított - a biztosítást ellátó szervek önkormányzati alapon működnek - paritás a pénztárak vezetésében a munkaadók és a munkások egyenlő részvételével 1927-ben kerültek egységesítésre a balesetbiztosítás és betegbiztosítás szabályai, amely kiegészült a foglalkozási betegségben szenvedők ellátásáról való gondoskodással. A társadalombiztosítás köre a prevenció, az öregek és a hátramaradott családtagok ellátásával illetve a szolidaritás elvével bővült. A reform keretében számolták fel az Országos Munkásbiztosítási Pénztár összes helyi szerveit. Jogaik az Országos Munkásbiztosítási Intézetre mint jogutódra szálltak át. 1928-ban került sor az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) megszervezésére. Az öregségi és rokkantsági biztosítás bevezetésével öregségi rokkantsági, özvegyi és árvasági járadék-ellátást nyújtottak. A szélesebb dolgozói réteg számára a gyermeknevelési pótlékot 1938-ban vezették be. Ezzel a szociális gondoskodás és egészségügyi ellátás területén olyan alapokat és modern szervezetet hoztak létre, ami Közép-Európában sehol sem érvényesült.
1.5 Az államosítás
A II. világháborút követően a társadalombiztosítást államosították és a szociális biztonságért az állam vállalt garanciát. 1945-50 között a különböző foglalkozási ágak és munkavállaló csoportok biztosítását szolgáló társadalombiztosítási szervezetek fokozatosan beolvadtak az Országos Társadalombiztosítási Intézetbe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése