Titkon indult. De kiszivárgott. Az ajtó résein, az ablakon a tavaszi szellővel. Pedig nem akarta senki. Nagyon nem. Ugye? A hír csak úgy kiszivárgott.
Szárnyra kelt, és tovalibbent. No nem körözött az erdő fölött, egyenesen rászállt a hírportálokra, rátelepedett az éterben az internetre, belegépelte magát a hírportálok szerkesztőinek a gépébe.
És ámuldozva olvashatjuk az üzeneteket, amik nem is üzenetnek akartak megszületni, csak gondolatoknak. Monológnak. Egyfajta meditációnak, melyhez semmi köze a külvilágnak. Kiadjuk magunkból a rosszat, hogy tiszta elmével képviselhessük azokat, akik menedékként tekintenek ránk.
Hanem amikor tiszta elmével, magyarságunk minden tudatával szólunk, akkor tegyük ezt mégis egyenesen és megvetett lábakkal: ne szivárogtassunk, szóljunk szemtől szembe.
A Magyar Gárda atyai pofonok várományosa lett. Miként Horthy Miklós tette a nyilasokkal;
Tisztelt Orbán Viktor úr!
Kicsit helyre kellene tenni a dolgokat. Mindenki életében - legyen az közéleti személyiség vagy közember - vannak jó és rossz időszakok. A jó időszakok gyümölcsére emlékezzünk szívesen, hiszen új és új erőt adhat a rossz időszak hitvány gyümölcseinek elfogadásához, reményt, hogy a következő évi termésre büszkék lehetünk.
Én még emlékszem arra az Orbán Viktorra - noha az anyaország határain túlról figyeltem a lendületet - , aki hitte azt, amit mond, és tette is. Nem volt semmi teátrális benne, fiatal volt, lendületes és bátor.
Nem szivárogtak ki hírek, hanem bátran megcélzott szavak törekedtek a fényre. Arra is emlékszem, hogy ott is nagyon sok fiatal ugyanolyan bátran hitte a jövőt, mint Orbán Viktor.
Hitte, hogy a MIDESZ a határon túl ugyanolyan bátran és töretlen hittel ápolja a magyarságot, és ugyanolyan határozottan megvetheti a lábát az anyaföldön, mint Orbán Viktor. FIDESZ-MIDESZ; örültünk, amikor a FIDESZ lett végre a dolgok irányítója, lelket öntött belénk, hogy lám, fiatalon és tapasztalok hiányában is győz az igazság az ilyen körmönfont és alattomos világban is.
Örültünk neki, noha minket személy szerint nem érintett a siker, de megvolt az a láthatatlan kötelék, amely annyi magyart egybefog a határokon túl is. A magyarságnak az a fajtája, amit leírni nem lehet, megtanítani sem, de mégis ott dobog az ember szívében, agyában, tudatában és tudatalattijában. Mert evvel születünk mi, magyarok.
Aztán más idők jártak, néztük a silány gyümölcsöt, amely, noha piros lett, vörös, mégiscsak selejtnek bizonyult. A dolgok történtek, igazságokat fojtottak bele a hazugságok feneketlen kútjába. Tették mindezt úgy, hogy igyekeztek elhitetni, igen, ez a mi utunk. Senki sem hitte, most sem hiszi senki.
Tudjuk, hogy a hibás gyümölcs előbb utóbb lefittyen a fáról, mely
táplálta reménykedve, hátha gyümölcsformát csókol rá a nap melege.
Amikor 2006 őszén tetőfokára hágott az elégedetlenség, az emberek az utcára mentek végső elkeseredésükben, és ordítva védték igazukat, kikiabálták fájdalmukat, egyedül maradtak. Várták a jóságos atyát, aki tudja, hiszi az igazukat, hisz vérek a véréből. Ehelyett olyan csapást mértek szegény elégedetlen gyermekekre, amelyre felkészülve sem voltak.
Amely aránytalan megtorlás volt. Amely az égig kiáltja, hogy emberek, hát oda az igazság? Oda a kötelék,oda a testvériség, az ezer évek kínja, igazságtalansága, mely egybeforrasztotta kicsiny népünket? Lehetett azt nyugodt lélekkel nézni, amint nyomorékká verik a saját fajtánkat? Lehet azt elkönyvelni, hogy még a nyomorékot is meggyalázzák?
Lehet ezt védekezésként értelmezni? Lehet azt könnyek nélkül hagyni, hogy a terhes anyát bántalmazzák?
Nos, kedves Orbán Viktor úr, az emberek bíztak Önben. Bizonyára most is nagyon sokan bíznak. 2006 őszén is bíztak. Ezek után már csak egyetlen nyitott kérdés marad: ha az Istenünk kegye megengedte volna, hogy Horthy Miklós felkeljen a sírjából, s két atyai pofonnyi időt kapott volna a végtelenből: vajon kinek az orcáján csattant volna az a két pofon: a megkínzott gyermekekén, vagy azén, aki hagyta, hogy ezt tegyék velük?
Nagy Kata
(magyargarda.hu) http://barikad.hu/node/14304
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése